Indulásom tova

Elindultam újhazába. Szépen elbúcsúztam szüleimtől, pajtásaimtól, aztán felszálltam az interszittyóra Kecskeméten. Gondoltam kipróbálom hogy milyen ügyesen áll meg Ferihegyen a vonat legújabban, sehr praktisch.

Igenám, de alig fél percre állt meg, sőt, inkább hogy csak lassított. Előtte persze egy szó sem volt arról hogy "Uraiméshölgyeimferihegymegállókövetkezik", á, én meg nem voltam résen, egyfajta meditatív elgondolkozott állapotban nézelődtem ki az ablakon (bambultam, na).

Úgyhogy mire észbekaptam már a mozgó vonatról kellett lehajítanom az alig valamivel több mint 20 kilós bőröndöt, utána ugrani a kézipoggyászommal, le.
Nívó.

Lényeg a lényeg, kis idő múlva már a Blue1 rendkívül pici repcsijén ültem (ablak mellett), útban Helsinki Vantaa repülőterére.
Lengyelország fölött erős turbulencia volt, jármű recsegett meg emelkedett-süllyedt folyamatosan, én meg a poggyásztartóba gyömöszölt (egyik) nagykabátomban felejtettem a repüléshez elengedhetetlenül szükséges túlélőcukorkáimat. Körülöttem a magyar birkózószakosztály válogatottja ült, morcosan hogy nem ők ülnek az ablak mellett. Éccaka volt, max kóbor villámokat lehetett látni, nadehát az ablakemllett az akkor is ablakmellett.

Úgy döntöttem hogy nem keltem fel őket, így az első finn mondatom a "kérek szépen egy pohár konyakot" volt, mely kérésemet örömmel teljesítette a búzavirágkéxemű (nagyonfinn) sztyuvikisasszon (€4). Ezzel a korty szesszel aztán el is játszottam leszállásig, legalább volt mire koncentrálnom.